Senkit sem láttam még úgy lerohanni lépcsőn mint ezt a figurát. Esküszöm. Volt benne valami isteni, vagy inkább ördögi. Mintha minden lépésnél orra akarna esni, de valahogy túl méltóság teljes hozzá, a méltóság pedig érthetetlen miért sugárzott belőle. A lábait össze-vissza rakta, a kezeivel mintha legyeket üldözne, emellett pedig folyamatosan káromkodott mert tudta bármikor elvágódhat. Márpedig a méltóság ott volt, valahol a farmer, a szakadt csuka, a sapka és a zsírfoltos kabát között.
Belőle sugárzott.
Mindben egyes szava ott csengett a fülembe, ahogy rohadt le a lépcsőn én meg értetlenül álltam mögötte és azon gondolkodtam ez meg ki a franc? Hogy került pont az én lakásom elé? Egyáltalán a neve mi lehet?
Szinte rám törte az ajtót. Üvöltött, rázta a kilincset és közbe próbált megállni a lábán.
Fogalmam sincs miért nyitottam ki az ajtót, de becsukni már ő csukta be. Hadovált valami lányról, akinek a nevét nem értettem. A kezembe nyomta a pizzát és elkérte az árát.
Nem tudom részeg volt-e, inkább elmebetegnek nézet ki, bár lehet valóban az is volt.
Nem volt kedvem vitába szállni vele, hogy márpedig én nem rendeltem pizzát és takarodjon ki mert szétverem egy serpenyővel. Egyébként is éhes voltam és tuti nem tudtam volna szétverni. Elkezdtem pénzt kivenni a bögrémből, ami sajnos mindig kiürül. Fordultam volna meg, hogy a kezébe adjam és a fickó a kanapémon feküdt.
Itt átkoztam magam, hogy kinyitottam az ajtót, egyáltalán minek voltam otthon?
Feküdt a kanapén és engem bámult, a tekintetében volt valami üresség, mintha nem kapta volna meg a napi adagját és tőlem várná. Két percig bámultuk így egymást és nem pislogott. Pszichopata.
Egy pislantás.
Még két perc.
Tüsszentés.
Szívgörcs.
Zsepit kért, hát adtam neki. Arról már megfeledkezett, hogy ő hozta a pizzát. Felült elvette a zsepit, zsebre rakta és visszafeküdt.
Álltam, néztem.
Meg kell kérdeznem a nevét.
Megkérdeztem.
Amint kimondtam hirtelen rám kapta a fejét és azt kérdezte van macskád?
Van.
Volt.
Amikor kinyitottam ennek a valakinek az ajtót a macskám kilógott, mindig próbálkozik hát most sikerült.
Másfél óráig kutattam érte a házat becsöngettem mindenhova, de nem került elő.
Amikor visszamentem az ismeretlen vendégem az asztalomon ült és a pizzát ette. Köszönt aztán megkínált. Ez a faszi...
Megettük a pizzát. Közbe lassan elkezdett beszélni a nevét nem árulta el pedig vagy hatszor rákérdeztem. Azt taglalta, hogy szerinte nem ér valakit kikötözni, mert az korlátozza az embert. Persze a kötél típusától függ.
Itt még mindig azon az állásponton voltam, hogy nem normális. Dumált a kötelekről, bilincsekről arról, hogy ez megalázza a nőket, beteges-állati-felsőbbrendű-perverziónak nevezte. Elmesélt egy sztorit amikor őt kötözték ki, azt mondta ketten voltak és ráugrottak. Olyan perverz mosoly volt az arcán, gondolom kedves emlék volt neki.
Felmerül egy kérdés. Miért hagyom, hogy egy idegen kötél mániás valaki a konyhámban egy pizza mellet erről tartson nekem előadást?
Még mindig érdekelt mi lesz ebből.
Vagy rám támad és megkínoz.
Vagy rám mászik.
Vagy kirabol és megkötöz, majd jól megkínoz minden értelemben, aztán megöl vagy megsüt.
Vagy folytatja a hülyeségeit még pár órán át majd rájön, hogy azt se tudja kivagyok, de lehet még saját magát se ismerné fel a tükörben.
A híradóba tuti bekerülök.
Kötelek.
Bilincsek.
Viasz.
Hogy pontosan innen, hogyan lyukadt ki a Rém rendes család rendezőjének életrajzánál arra az életben nem jövök rá.
Itt akartam ki tenni a lakásból.
De.
Megkérdezte hiszek-e a végzetben.
A képébe nevettem és a fejemet ráztam. Nevetett. Olyan beteges nevetése volt, életemben nem halottam hasonlót.
Hirtelen felállt kirúgta maga alól a széket és átment a nappaliba, leült a kanapéra és kérdően nézett rám.
- Hogy hívnak? - meg kellet próbálnom, utolsó próbálkozás volt kideríti ki is ez a valaki.
- Hívj ahogy akarsz. - szuper.
- Miért hoztál nekem pizzát?
- Én nem. - remek, elmebeteg.
- Akkor most?
- Mit akarsz? Bántsalak? Azt szereted? Mocskos dög.
Megrántotta a vállát és Al Bundy pózba vágta magát. Leültem mellé.
Kiderült, hogy annyira zakant mint én. Igazából életemben ilyen jót még nem beszélgetem, habár eléggé gyors és meredek témaváltások voltak. Végig beszéltük az egész éjszakát. No persze párszor rendesen lefagytam, ez a fickó nem normális. Furcsa perverzió, hippi világszemlélet és a néha-néha eluralkodó francia akcentus.
Az erkélyen cigiztünk, elszívott vagy öt szálat, nem a sajátjából.
- Tudod az embereknek nagy részének fogalma sincs, hogyan is kell dohányozni, te se tudod. - olyan gúnyosan nézett rám, majd a képembe fújta a üstöt - csak a szájukba veszik és szív és kifúj. Pocsékolás. Megfogod és beleszív nagy levegő igai szippantás, majd - és ez nagyon fontos - a tüdődbe szívod és nem hagyod kijönni. Beszívod és ott tartod felemeled a fejed behunyod a szemed és érzed ahogy a füst elönti a tüdőd, kavarog benne, kitölti, érezned kell, a szíved gyorsabban ver majd amikor már érzed a nyomást kifújod szép lassan.. közbe orral vissza szívod a füstöt. Érezd. - majd beleszívott, tüdeje megemelkedett, fejét hátra hajtotta, behunyta szemét, és lassan kifújta. Mintha élete összes gondját eresztené szélnek.
Ahogy ott ültünk az erkélyen, hallgattam a szavait. Akkor vettem észre milyen megnyugtató hangja van. Néha suttogósan beszél, a hangja elcsuklik.... biztos szépen énekel. Elvesztem a hangjában. Szívtan a cigit, éreztem a füstöt, a nyári szellő messzire fújta a gondokat, az égen csillagok. Sose néztem még így csillagokat, ahogy beszélt róluk azzal az isteni hanggal. Néha elgondolkodtam lehet csak álmodom, olyan érzés volt szinte lebegtem mellette.
Végig beszéltük az éjszakát. Megtalálta a gitáron és elkezdte pengetni.
Énekelt nekem.
Az a hang, rekedtes, füstös...
Valami saját számot játszott a szövegre nem emlékszem csak az érzésre. Beteg. Elvont. Fura. Tökéletes.
Pengettünk, énekeltünk közbe fel-fel jöttek témák.
Bekapcsolta a tv-t a reggeli híradó ment. Az arca ledöbbent, felállt és átszellemült. Levette az övét és levágta a gitárra, azt hittem megölöm, úgy hozzá vágta az pedig fájdalmasan megpendült.
- Elkések, elkések. - és elindult az ajtó felé.
Kinyitotta és rohant. Kalimpált, káromkodott, bukdácsolt.
Eltűnt és én csak álltam. Azon gondolkodtam ez most komolyan megtörtént. Megcsörrent az ébresztő a hálóba, bementem lekapcsoltam főztem egy kávét és elindultam otthonról mint minden nap. Az úton és a buszon rám-rám tört valami fura értetlenség, néha hangosan kérdeztem magamtól "Mi van?"
Az egész napomat furcsa köd követte az elmémben, ezen a valakin gondolkodtam. Lehet csak képzeltem?
Mindenki azt kérdezgette mi bajom. Hazafele eljöttem a kórház előtt, esküszöm be akartam menni, csak vizsgáljon meg valaki. Minden sarkon őt kerestem, minden fordulónál azt vártam belém ütközzön, bámultam ki a buszból és kerestem, vártam, hogy feltűnjön és leüljön mellém. A hangját halottam, egész nap ott énekelt a fejemben.
Amikor hazaértem az ajtóm előtt egy doboz volt leragasztózva, kicsit megviselten. Elég nehéz volt, kinyitottam benne volt a macskám és egy levél.
" Itt a cicus, az övet elvittem és vettem el pénzt a pizzára a bögréből."
- Ez egy beteg állat.
Az ének megszűnt ott bent.
Életemben soha többet nem láttam és tudom nem is fogom.
Néha vele álmodom.
És a cigit mindig úgy szívom, ahogy megtanította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése