számolj fényeket a távolban

hasonlít rá, aki a képről nézz vissza
persze most is mind mindig befelé fordítom engem ne bámuljon, nem nézek abba a tükörbe, régi képek tükre
tényleg hasonlít, hisz sötét lett 
a tündöklés határtalan lehetne, ha saját magadat tudnád elkábítani, olyan lenne mint egy óceán, mint egy tó
állok a vízben épp csak a bokámig ér a mindent mozgató éhségre gerjesztő pocsolya, víz, hatalmas állóvíz és ahogy nézek az éjszaka mécsesei felé a túloldalra szinte kedvem lenne átsétálni az egészen, tudnék vízen járni, érzem képes lennék átúszni az egészet, nem lenne egy kosza hullám sem ami elsodor hisz minden nyugodt mostanság, ott messze a távolban morajló villámok, csak ijesztgetnek 
ők nem akarják, hogy bizonyítsak hisz akkor erősebb lennék még az égi szentségeknél is
akár még magamnál is

tehetetlen tettlegesség

a tehetetlen tömeg végül saját tömegétől megmozdul
és eltipor a mélybe, tehetetlen árnyak kifacsarnak végleg és köszönöm  nem bánom
nem bántam meg semmit, minek tenném vajon hisz vízbe nyomnak holnap és a minden egyre nagyobb vadon
lesznek koszorúk, gyászbeszéd és szirmok mocskos hazug szavak, őszinte kacajok, az ott meg arat
aratja a búzám, kenyeret süt és majd ott kint a napon eladja és alszik nyugtatókkal a havon
téli álom megfagysz, kísért a hibád
két út van és még száz azon felül ötven, nem érdekel hol jársz
nem leszek lelkiismeret
az évek a miénk maradnak, majd mosolyogsz, de sose ismétlődnek a napok