Festővászonnal állított be.
Furcsább volt önmagánál.
Azt mondta az ő művészetéhez nyugalom kell.
Oké.
Leültetett a tükörnek háttal és rágyújtott, ami eléggé zavart. A falakon folyton ott éreztem a cigaretta szagot és magamon is ami egyre jobban zavart. Soha többet nincs bent cigaretta. Jbb lenne a soha többet cigaretta, de az a következő fok lesz.
Leült velem szembe és elkezdte kipakolni a festő eszközeit, festéket kevert, aztán nézegetett hümmögött zavarba hozott.
- Most le fogsz festeni? Muszáj?
- Igen.
- Kell még valami valami valami valami, de mi? Te tudod mi?
Kitúrta az összes ruhámat a szekrényből és egy ócska inget adott rám, nem értem miért nem tiltakozok ilyenkor. Talán tudom, hogy jól fogja csinálni. Az összes vele töltött perc értékes.
Gitár.
Ez hiányzott a hatodik rám pakolt ruha után jutott eszébe.
Visszaültünk én a tükörnek háttal gitárral a kezemben.
Elkezdett festeni és csak beszélt először az anyukájáról majd a zenéről és a művészetről.
- Tudod a művészet egy nagy kincs. Nem ismerik el, nem tisztelik. Felraknak egy képet a falra csak mert jól mutat, de nem merülnek el benne igazán. Nem látják. Nem értik. Nem azért mert nincs érzékük hozzá.... - nem sokszor fordul elő, hogy nem találja a szavakat. Meglepő.
- Nem is érdekli őket.
- Pontosan, köszönöm. Szóval nem is érdekli őket, más fontosabb. És nem csak a festészetről van szó hanem mindenről. Zene, de akár egy koktél is. Én még úgy nem ittam koktélt, hogy előtte nem merültem volna el a kinézetben, a színekben majd az ízben. Vagy bármiben, mindenben ott a művészet és senki se látja meg igazán.
5 percig hallgatott és bámult.
Az mondta, hogy nem tud rám hangolódni.
- Nem tehetek róla.
- De. Pengess valamit, gyerünk játssz egy számot. - mi fog ebből kisülni vagy leordít, hogy nem értettem vagy eltalálom amit akar.
- Mit, mit?
- Gyerünk.
Nem tudom miért pont ezt játszottam, erre állt a kezem. Nem is tudom....
- Tökéletes. Nirvana Polly. Nem csalódtam benned. Hívhatlak Polly-nak?
- Hát ha szeretnél....
- It isn't me We have some seed Let me clip Your dirty wings...remélem ráért ez sokáig fog tartani.
Nos tényleg sokáig tartott. Egészen estig ültünk ott és nem voltam benne biztos, hogy felismerhető leszek a végeredményen.
Kiakarta rakni a falra.
Beleegyeztem.
Max mindenki szívinfarktust kap amint meglátja, nem baj...
Amíg felrakta előkapartam egy ajándékot. Vettem szivart.
- Sose találod ki mit fogunk most kipróbálni, remélem neked is ez lesz az... uram szent ég...
Megláttam. A falon. Leírhatatlan.
Nincsenek szavak. A színek, annyira... elmondhatatlan. Ami legjobban ledöbbentet, hogy ez mind ma született. Ehhez napok talán hetek kellenének.
Ott voltam török ülésben a tükör előtt, a hátam látszott a tükörben és ő is. Ott volt a festővászon és ő is ott volt, ahogy festett. Annyira tökéletes volt. Ha leégne a ház ezt a képet sajnálnám igazán. Ez az enyém volt. Olyan mintha én is alkotó lennék, büszke voltam rá. Mindenkinek megakartam mutatni. Persze nem értékelné mindenki, de nem baj.
A szélére odavolt írva "Polly" az aljára pedig aláírta.
Olvashatatlanul.
Semmire sem hasonlított.
Egy betűt nem lehetett felfedezni abban a hullámos valamiben.
- Tetszik?
- Ezt mégis hogyan? Ez lehetetlen, ilyen nincs. Nézni akarom még.
- Helyes. Vesz el benne.
- Tessék szivar.
- Sznob. Köszi.
Szivaroztuk és néztük a képet. Tényleg tökéletes.
Megismert. Elmondta, hogy igazán megismert a festés alatt. Szavak nélkül.
Pár hónapja még a képébe nevetettem volna bárkinek aki ezt mondja, hiszen lehetetlen. De nem az. Ha róla van szó nem lehetetlen. Megismert. Talán én is őt?
A szivar füstje járt be mindent. Tényleg sznob szivar volt. Drága.
- Ez drága és borzalmas.
- Én szívesen vettem. De igazad van.
- Francia cigit?
Kint ültünk az erkélyen. Én a fámat néztem, ő a kezét.
- Látod ezt? - ordított.
- A kezedet? Igen látom. Mi van vele?
- Festékes. - minek ordít.
- Mosd le.
- Soha nem mosom le. Gyönyörű, művészi.
Szóval a következő fél órában a kezét bámulta. Alig pislogott. Próbáltam beszélni hozzá, de nem reagált. Oké. Bementem lefeküdtem a kanapéba és bekapcsoltam a tévét mert kint átfagytam.
Ahányszor kinéztem a kezét bámulta.
- Vannak álmaid. - már majdnem elaludtam, ordítva bejön. Ez a hapsi, ilyen még egy nincs.
- Vannak.
- Mik?
- Hát csak álmok, ennyi.
- Milyenek?
- Aprók.
Közel hajolt. Belemászott a képembe és szuszogót. Utálom ezt. Nem hagyom felhúzni magam, nem ám.
Persze nem bírtam, felugrottam.
- Mondj példát.
Nem tudtam. Képtelen voltam.
Leültem és magam elé bámultam.
Nincs semmi. Semmi.
- Semmi. Nincs. Csak boldog akarok lenni. Látni dolgokat. Találkozni emberekkel. Segíteni. De nem tudom mit akarok igazán.
- Ne félj, megtaláljuk. Én megkeresem az álmaidat.
- Ki vagy te.
- Talán egy szent, elmebeteg. Nem tudom. Megtaláljuk majd magamat és az álmaidat. Elhiszed nekem?
- El.
Elhittem. Tudtam. Egyszer eljön és elmegyünk. Lehet csak úgy mint Párizsba, de akkor is máshol leszünk és rátalálunk majd mindenre.
- Beakarom járni Európát hátizsákkal, vonattal.
- Polly. Okos. Menni fogunk.
- De igaziból.
- Úgy fogunk. Megígérem.
Az nap éjjel ezzel álmodtam. Európa. Vonat. Halottam ahogy a síneken száguldunk. Városból városba. Pontos cél nélkül. Csak jönnek a megállók, jönnek az országok. Párizs, Velence, Berlin.
Tudtam, hogy tényleg megfog történni.
Egy zsenivel az oldalamon.
Menni fog.
Európa.
Egy nyár.
Másnap vettem egy térképet.
Leültem a képem alá és gondolatban bejártam mindent.
Valaki kopogott.
Amikor kinyitottam egy papír volt az ajtó előtt.
"Az álom megvan, mondtam, hogy meg lesz. Nagy utazás. Valahol engem is megtalálunk majd."
Hittem neki.
Én már megtaláltam őt.
Valahol a festményben volt.
Ott volt a festékbe keverve.
Ott volt a koktélokban.
Egy dalban.
A szellőben.
A fejemben.
Mindenhol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése