Kihalt utcák, magányos fények.
Magányos lélek. Csak egy ember kellet, egy idegen. Még ha nem is hallja az sem baj, csak ott legyen.
Hát leült az első mellé aki útba esett.
A földön feküdt az amit tulajdonának mondhatod a ruhája és a takarója.
Szinte az élete is elveszett az évek alatt.
Emlékek maradtak, halvány képek, de legfőképp az utca pora.
Csak leült, nem nézte ki mellé és nem is ítélkezett.
Nem tehette meg.
Sokszor ezt keressük, valakit aki meghallgat, aki ránk ér, aki csak ül és figyel, aki nem szól bele, aki nem kérdez, nem szakít félbe és nem árul el.
Aki csak addig a miénk amíg ott ülünk mellette, aki nem akar többet.
Csak egy ember a millió közül aki ránk figyel, aztán elfelejt.
Csak elkezdte, ott ahol kezdődött. Egy élet, az ő élete.
A sötétből világos lett, a Hold után a Nap következett.
Nem hagyta abba, képtelen lett volna.
Ki kellet jönnie.
Felkellet szabadulnia.
Megtisztulás.
Beszélt.
Jót.
Rosszat.
Mindent.
Egybe látta az egészet.
Tiszta fejjel ment vissza.
Senki se érthet meg igazán, kevesen hallgatnak meg.
De van aki meghallgat, nem ért meg teljesen, de ott van.
Köszönöm....
/Menj és keresd meg azt, aki meghallgat./
Ott leszek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése