az az idő későn jövő

Sosincs tökéletes pillanat, ha félsz.
Akkor nem megy. Nem mozdul a láb, nem nyílik a száj, nem jön hang és lefagy az ember ott belül. 
A szív dobog és valami mocorog a hasban.
Gyenge vagy. 
Bambán magad elé bámulva vagy épp szemedet kapkodva kezedet tördelve állsz és próbálod meggyőzni magad. Mozdulj!
Miért olyan nehéz? Miért tűnik képtelenségnek pár egyszerű szó kimondása? Miért nehéz átlépni a küszöböt?
Majd legközelebb. Még megpróbálom. Egyszer sikerül. Majd holnap.
Hányszor mentegetőztünk magunkban már így, hányszor játszottunk már el a gondolattal, hogy eljön a tökéletes pillanat. Gondolatba bátrak vagyunk csak kinyitjuk az ajtót és belépünk rajta. Ömlenek belőlünk a szavak és a másik úgy reagál ahogy azt mi szeretnénk.
Ha lenne rá garancia bátran megtennénk? Talán.
Csak arra van garancia amihez mellékelték a papírt tele kikötésekkel és egy időponttal. Két év garancia és persze csak ha nem önkezűleg lett tönkretéve a termék. Ha direkt tűzre tetted vagy vízbe dobtad ne várd, hogy visszakapod az árát vagy kicserélik egy teljesen ugyanolyan kacatra.
Mi van ha már elment az a bizonyos tökéletes pillanat.
Csak úgy elmentem mellette miközben siettem valami felé. Az is lehet valójában igenis tudtam, hogy éppen mellette gyalogolok, de a félelem miatt úgy tettem mint aki vak és hagytam, hogy eltűnjön.
Nem jön már vissza. Nem fordul meg és nem rohan utánam. Vagy eltűnik örökre vagy a véletlen megint az útjába sodor. Ha egyszer elmentél mellette vakságba öltözve másodjára is el fogsz menni.
az az idő későn jövő
Csak készülsz minden nap. Ma meg teszem, ma tényleg. De nem jön a szó. 
Mindig van valami fontosabb semmiség, mindig van mentség.
Lecsúsztál róla, nincsen adás. Magunknak csesszük el a dolgokat. Húzzuk, facsarjuk, tologatjuk azt a fránya időt, ami végül sose jön el.
És a legjobb rész: az idő láncával táncolni látom az én kis igazságom
persze még azt az kis igazságot se akarjuk beismerni magunknak, talán sötét sarokba csücsülve egyedül megtennénk, de a beismerés akkoris későn jön