Az én szürkém eltörpül, a fekete erős szín, nem világosítanám, világosíthatnám.
Néha jól esik fázni, érezni ahogy remegek.
A válaszaid nem tudhatom, a problémád nem érzem, mondhatnám amit kérsz, úgy ahogy te kérted. Feküdj be az ágyba, nézzél fel majd némán, nézz a saját szemedbe, öblítsd ki a múltat, könnyenként áztassa el a kibaszott paplant. Elfed mindent a mindenható tettelegessége, pofont ad és nézi, miként kerülsz majd földre, néha megszédül és kacag csak úgy magába gorombán, nem érti miért, mégis jó érzés nézni rád. A keze véres már és tényleg senki se érti, teremtett egy álmot, de miért nem veszi észre, alatti minden fölötte üres, semmi sincsen. Babaházban élünk, senkik vagyunk némán, ő játszik mi szívjuk mélyebbre a kéjgázt.
Mi lenne ha innentől együtt szívnánk gázt, ha félnél, ha fuldokolnál felnéznék én rá, ordítanám csak hallja meg, nincs már erő benne, adja fel, hagyjon futni, unja meg, félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése