Tiszta volt, valóban, teljes mocskossága tette makulátlanná. Tehetség elrejteni a szemetet, saját maga szemetét, fehérrel fedte be önmagát, hűvös álarcában hitette el velünk, hogy valóban az egyetlen különlegessel állunk szembe. Néha teljesen elfelejtem honnan ered a színe, néha csak arra gondolok mi is lehet mögötte, eszembe jut talán egyszer előttem áll majd levetkőzve mindent ami nem ő, talán látom majd. Mi van ha minden értelemben mocskos? Nincs álarc, esetleg az arcára olvasztotta a nap? Legyen minden értelemben mocskos, fürödjön vérben, az enyémben, megadom neki, megadom magam, átlátok a havon, a viharfelhők szebb látványt nyújtanak a végtelen kékségnél. Melyik lennél inkább helyenként nap által kiégetett fű vagy pontosan helyreillesztett műanyag zöld akármi? Úgyis elsivatagosodik minden rajtad, benned, körülötted.
Nézem az eget, téged, az arcod láthatnám bárhol, kereshetném bárhol, beszélhetek is veled anélkül, hogy hallanál.
Látom, keresem, beszélek.
- Hisz egyedül jöttem, összekeversz valakivel.
- Igazán megfoghatnád már a kezét. Merhetnéd.
- Még sosem láttalak, majd legközelebb megteszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése