Az én menyasszonyom

Ady Endre
Az én menyasszonyom


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.


Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”


Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.


Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.


Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.


Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.


Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.


Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.


Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.


Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.


Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.


Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.


Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”