Ijesztő a látvány amit te tettél magaddal, velük, velünk, vele. Szabadon tehetem tönkre magam, ahogy te is megteheted, de mással igazán nem kéne szórakozni. Nem kiabálok, mert nem félek ott az utcán féltem a szavaktól, de az volt az utolsó.
Ha a fák láttak biztos elmosolyodtak rajtam, remélem megtörtént. Csak egy pár percre felejtsék el a kérgük alól csorgadozó véres könnyet és lássák a világon még náluk és létezik szánalmas senkiházi, aki talán egyszer majd ott hever pont a könnyek alatt.
Az egyik kéz remeg a másik fáj.
Ha ezeknek a nyomorult fáknak lenne kezük ők se csinálták volna másképp, főleg ha elfagyott a lelkük a dér alatt.
Igazán nem fogom magamnak megbocsájtani, és mi van ha megmarad a helye? Szembesülni a hibáddal nap mint nap, amíg ki nem vágják a fákat? Nem nagyon akarok reményt fűzni semmihez, minden fa ezért szomorú. Ha a remény besül, majd elesek én is valami láthatatlan nem létezőben és örülök, hogy beverem a térdem. Szétszakító leplezett tudatosság, ezek a fák készülnek valamire. Egyszer fogják magukat és kimozdulnak a korlátaik közül, végre mernek lenni, iszonytatóan becsülöm ezek a fákat, megtisztelő lenne közöttük várakozni a felemelkedésre. Első lépés: gyógyuljon be aminek be kell, ne legyen több gyógyulandó kiskapu.
aki besül majd érvényesül a tompa majd beélesül úgyhogy máté legyél te is optimista
nekem ehhez semmi jogom, nekem tényleg, szánalom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése